Közösség vs. végtelen
"Ami az egyes individuumokat „mi”-vé kovácsolja, nem más, mint a közös tudás és önelképzelés konnektív strukturája, amely egyfelől közös szabályokra és értékekre, másfelől a közösen lakott múlt emlékeire támaszkodik.
Minden konnektív struktúra alapelve az ismétlés. Ez biztosítja, hogy a cselekedetek láncolatai ne a végtelenbe fussanak, hanem felismerhető mintákba rendeződjenek, egy közös „kultúra” azonosítható mozzanataiként.”
/Assmann: Kulturális emlékezet/
És pont ez az, amitől a nacionalista ember fél: a végtelen. A végtelen határtalan lehetőségeket foglal magába, ugyanakkor ismeretlen: avagy félelmetes. Azt hiszem, igazán szabad csak a végtelen terhének vállalásával lehet az ember, csak így léphet át küszöböket. Mindenképpen ez alatt helyezkedik el az, amikor „egy közös kultúra azonosítható mozzanatai”-hoz menekül, hiszen az efféle kiismerhető ritmus biztonságot ad, de korlátokat.
Eredetileg eme bejegyzésben itt még állt egy nagyobbacska bekezdés. Azonban előkotortam emlékezetemből Szabó Lőrinc: Az Egy álmai c. versét, és ami bennne (főleg az utolsó versszakban) áll, sokkal jobban kifejez engem is. Íme:
Az Egy álmai Mert te ilyen vagy s ők olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert győzni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született: ideje volna végre már megszöknöm közületek. Mire várjak még tovább, a jövőt lesve alázatosan? Fut az idő, és ami él, annak mind igaza van. Én vagy ti, egyikünk beteg; és mégse nézzem a fegyvereket, hogy szeretet vagy gyűlölet közelít-e felém? Ha mindig csak megértek, hol maradok én? Nem! Nem! nem bírok már bolond szövevényben lenni szál; megérteni és tisztelni az őrt s vele fájni, ha fáj! Aki bírta, rég kibogozta magát s megy tőrök közt és tőrökön át. Ketten vagyunk, én és a világ, ketrecben a rab, mint neki ő, magamnak én vagyok a fontosabb. Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, az értelem szökik, de magára festi gondosan a látszat rácsait. Bent egy, ami kint ezer darab! Hol járt, ki látta a halat, hogyha a háló megmaradt sértetlenűl? Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, s ha kiderűl! Bennünk, bent, nincs részlet s határ, nincs semmi tilos; mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, se jó, se rossz. Rejtőzz mélyre, magadba! Ott még rémlik valami elhagyott nagy és szabad álom, ahogy anyánk, a végtelen tenger, emlékként, könnyeink s vérünk savában megjelen. Tengerbe, magunkba, vissza! Csak ott lehetünk szabadok! Nekünk többé semmit sem ad ami kint van, a Sok. A tömeggel alkudni ha kell, az igaz, mint hamu porlik el; a mi hazánk az Egy, amely nem osztozik: álmodjuk hát, ha még lehet, az Egynek álmait!
1931
Amit még hozzáfűznék az esetleg még annyi, amit nem akarok állítain. Ebben a rövid, szösszenetnyi gondolatmenetben - amelyből világosabban sejlik ki, hogy csupán mások gondolataiból összerakott gondolat vagyok én is, - nem akartam alá-felérendeltséget közölni a szabadság felé törő és a közösségért létező ember között. Csupán azt szerettem volna leírni, hogy szerintem a kettő kizárja egymást, közösségben nem lehet végtelennek lenni, a szabad ember (a szó totális értelmében véve) pedig elveszti közösség-kompatibilitását.