Egyetemre írt szövegeim 1. Rauschenberg: Túlhajszoltság
Rauscehnberg: Túlhajszoltság (1963)
A 20. században kialakult művészettörténet írás, esztétika, illetve műkritika hajlamos beleesni abba a csapdába, hogy a jelen ködéből lepárolható megfigyeléseit szilárddá szublimálja, és rögtön kőbe vésve véli látni. Ilyen magabiztossággal állt Kant vállára Clement Greenberg is a múlt század közepe táján, aki az absztrakt expresszionizmus fellegeinek prófétájaként dübörgött be az amerikai művészettörténetbe. A modernista művészetre, mint öndefiniáló (tudományos módszerekhez hasonlóan dolgozó) rendszerre tekintett, amely megtisztítani kíván önmagáról minden olyan tényezőt, ami nem az adott, autonóm médiumra vonatkozik. Szakterületének leginkább az absztrakt expresszionista festészet tekinthető, amely szerinte maga az absztrakció: nem attól válik absztrakttá egy kép, mert lemondott az ábrázolásról (cáfolva a Kandinszkij-rendszert), hanem az önmaga autonómiájának tökéletes kifejlesztése miatt. Avagy a festészet esetében a tér megjelenítésének minden formájától elzárkózik, hiszen az 3 dimenziót kölcsönözne a képnek, szobrászi jellemzőkkel keverve, így autonómiájától megfosztva azt. A műtárgy befogadását is forradalmasítja, miszerint „a modernista kép esetében a szemlélő a képet mint képet látja elsőként” /A modernista festészet/, nem pedig azt, ami rajta ábrázoltatik. Egységes, formalista rendszerben gondolkodik, minden verbális fogalomtól mentesen, ami szerinte egy médium beli abszolútumhoz, egy univerzális nyelvezethez, vezet, mely nyelvnek művelésében természetesen a nyugati, azon belül is az amerikai kultúrát koronázza meg. Ezen ízléselitizmus ellentmondásait, miszerint ezt az univerzális nyelvet viszont csak az általa megjelölt felső értelmiségi réteg képes megérteni, ők is előzetes tájékozódás alapján, azzal küszöböli ki, hogy mindenki mást alacsonyabb rendűnek titulál, akik még nem tartanak ott az ízlés világában, hogy megérthessék ezeket a magasztos, letisztult szempontokat, amik a tiszta művészethez vezetnek. Ő, és az általa felkarolt művészek (mint Jackson Pollock, Barnett Newman, Williem de Kooning) a művészet határainak kitágítását, avagy inkább annak lehető legvégsőbb, legredukáltabb pontját keresték, ami kizárólag festőinek mondható – sík fogalmának tisztázása, kompozíció nélküliség, perspektíva teljes nélkülözése.
A '60-as évekre, részben ezen festői vívmányokból kiindulva, de részben a greenbergi programnak nekimenve indult útnak Robert Rauschenberg és Jasper Johns is. „Nem akarom, hogy a kép olyan legyen, amilyen nincs. Szerintem a kép valódibb, ha a valós világ részeiből készül.” /Rauschenberg/ Rauschenberg New York utcáin talált tárgyakat építi be képeibe, ezzel a Kant-Greenberg vonal törekvését, miszerint a művészet és valóság határainak eltörlése a cél, megtöri, és ehelyett a művészet és az élet határainak eltörlésére törekszik. Ezzel lerakják a pop art alapköveit, illetve objektjeikkel a greenbergi műkritikát zárójelbe teszik, egy elmúlt korszak megkerülhetetlen hozzáállásává szorítják vissza.
Az általam választott műtárgy Rauschenberg Túlhajszoltság c. képe. Számomra a legfeltűnőbb jelenség a kompozíció nélkülözése, avagy az az elv alkalmazása, hogy a kép nem ér véget a képkeretnél, bármerre ugyanúgy folytatható lenne. Ez teljesen szakít a korábbi, reneszánsz alapú képalkotással, ami a greenbergi művészetfelfogásba tökéletesen beilleszthető. Tehát láthatjuk, hogy az absztrakt expresszionizmus vívmányait nem lehet kukába dobni, hiszen a későbbi műalkotások nem teljesen mondanak ellent neki. Bár koncepcionálisan más alapokra helyeződik a hangsúly, részben ebből a táptalajból nő ki a 20. század második felének művészete. Hiszen ha egy területet sikerült teljesen redukálni, a nullpontját megtalálni, az a tudás elkerülhetetlenül beleépül a következő kísérletekbe, alkotásokba. Annyiról van szó inkább, hogy a művészet trónusáról lerángatták az absztrakt expresszionizmust, sőt mi több, összezúzták ezt a trónust. A pop art megjelenésével ugyanis a magas művészet legitimitása kérdőjeleződött meg, a greenbergi irány – a szigorú, elitista elzárkózás a tömeg igényeitől, és ezzel a giccstől – megtört, újraértelmeződött. Rauschenberg azáltal, hogy utcán talált objekteket, szemetet emelt be a műalkotás szférájába, egyrészt lehozta a fellegekből a magasművészetet, másrészt emelte a hétköznapi tárgyak kontextusának jelentőségét.
A Túlhajszoltság c. munkájának esetében nem beemelt tárgyakról van szó, csupán az azokat imitáló kollázsról, egy látszólag rendszer nélküli benyomás-gyűjteményről. A kép ábrázoló jellegű, ami szöges ellentéte a greenbergi elvárásoknak, tehát fogalmi asszociációkat indít el a néző agyában, amit ráadásul egy beszédes, már-már lírai címmel koronáz meg. Azonban az ábrázolás hagyománya nem egyértelmű: érezni, hogy az asszociációs mező megkereséséhez nem tudjuk a tradicionális ikonográfiát segítségül hívni. Tehát szintén szükség volt az ábrázolás megtagadására korábban, hogy az újraélesztése feljebbi alapokon nyugodhassék. Nem egy párhuzamos csatolású rendszerről van szó, amikor egy-egy képi szimbólumhoz egy-egy fogalmat állíthatunk – ezt a kompozíció hiánya (ami absztrakt expresszionista vívmány), és a kollázs-jelleg egyértelműen kizárja. Egy mélyebb, univerzálisabb expressziót láthatunk, amit tehát félúton lehetne elhelyezni a verbális fogalom nélküli absztrakt expresszionizmus, illetve a másik végleten helyet foglaló, illusztratív jellegű művészet közt. Egy régi kép szemlélése a nézőt arra ösztökéli, hogy felfejtsen egy történetet, megfejtse a mű szimbolikáját, egy – teszem azt – Pollock képen azonban a mű egészét lehet csupán befogadni, belső, fogalmi tartalmát keresni értelmetlen volna. Ilyen értelemben ez a festmény túlhalad az előbb említett, tradicionális képalkotáson, és felhasználja az absztrakt expresszionizmusból leszűrhető formalista vívmányokat, azonban nem mond le a koncepcióról.
Általánosságban elmondható, hogy az azóta virágzó, elismert és kiemelt művészek és műalkotások mind emögé a vonal mögé sorakoznak fel, tehát ez egy mindmáig tartó jelenség.